Erdős táj Jan Wijnants

Visszatérő motívum a haarlemi tájképfestő művein a kiszáradt fa és a bogáncs. Az egyik vagy másik természeti motívumhoz való vonzódás a tájkép műfajának művelőinél spontán módon alakult ki, egy idő után azonban olyan megkülönböztető jeggyé vált, amelyet a műgyűjtők egyenesen elvártak a festőktől. Baloldalt az előtérben ezen az 1667-ben szignált festményen is egy csonkban végződő, kiszáradt tölgyfát látunk hámló kéreggel, amely előtt egy már földre dőlt fatönk hever. Akár főszereplőknek, egy dráma- az elmúlásról szóló örök dráma – néma szereplőinek is mondhatjuk őket. Másrészt nagy jelentőségük van a kompozíció megszervezésében, hiszen a jó tájkép megtervezett, a művész keze által oly módon megzabolázott természet, hogy az összbenyomásban végül a természetesség érvényesüljön. Noha a távolban felhők gyülekeznek, napfény árasztja el a háttér felé kanyargó, homokos utat, amelyen jól látszik a szekerek keréknyoma. Felülről és nem kevés távolságból látunk rá az útra, ahol egy férfi közeledik kisfiúval. Az út szélén egy asszony pihen, mindkét oldalán kosárral. Ezeket a figurákat, és azt is, aki az út menti lejtőn ül, Johannes Lingelbach festette, olyan munkamegosztás szerint, ami Flandriában volt gyakoribb, de Hollandiában is nem egy műhely gyakorlatához tartozott. Baloldalt erdőszéli fák sora zárja a hátteret, jobb oldalt viszont három karcsú nyírfa mögött dombos tájra nyílik kilátás. A dombok egy része valójában a széltől alakított homokdűne, a holland táj egyik jellemző alkotóeleme.
©Tátrai Vilmos