Ez az útvonaltipp a Kertész, Moholy-Nagy, Capa… / Magyar fotográfusok Amerikában (1914-1989) című időszaki kiállításhoz készült. A tárlatot az épület 3. emeletén, a múzeum új időszaki kiállítóterében találja.
Az első világháború után a festészeti műfajok imitálása helyett egyre több fotóművész figyelme fordult a kizárólag a fotográfiára jellemző, sajátos kifejezési lehetőségek felé. Az egyik legmerészebb kísérletező Moholy-Nagy László volt, aki 1922-ben azt írta, hogy „Egy alkotás csak akkor értékes, ha új, eddig ismeretlen viszonylatokat hoz létre”. Később ugyanezen szempont alapján térképezte fel a fényképezés változó funkcióit, és nyolc újszerű alkalmazási területet határozott meg, melyek máig érvényesek. Útvonaltippünkben ezt a nyolc területet, a fotográfiai látás nyolc elemét mutatjuk be a kiállítás anyagából választott egy-egy fotóval.
Munkácsi Márton: Az automobil-motorsport húsvéti versenyén, 1928
Museum of Fine Arts, Houston
Az 1920-as években egyértelműen Munkácsi Márton volt a ’gyors látás’ magyarországi bajnoka. Igazi száguldó riporterként működött, bravúros felvételeit sokan csodálták, és voltak, akik (kevés sikerrel) utánozni is megpróbálták. Munkácsi 1924-től sporteseményeken, autó és motorversenyeken is fényképezett: a legenda szerint egy-egy izgalmasabb felvétel kedvéért képes volt az autók oldalához szíjaztatni magát. Akármilyen körülmények között is dolgozott, tökéletes időzítéssel engedte ki a zárat, hogy megörökítse a pillanatot, amely az emberi szem számára egyébként láthatatlan maradt volna. Vitathatatlanul ő tudta a legjobban, hogy hogyan kell egy akció lényegét egy tömör és elegáns kompozícióba sűríteni. Később Amerikában ugyanezen elvek mentén újította meg a divatfotózást is.
Lőrinczy György: Szubsztanciák, 1967 körül
Virginia Museum of Fine Arts, Richmond
Lőrinczy György az 1960-as években Magyarország vezető avantgárd fotográfusa volt, 1973-ban emigrált az Egyesült Államokba. Magyarországon készült munkái a legkomolyabb értelemben vett kísérletezések az anyaggal és a képpel. 1967-es budapesti kiállításán egy sorozat fekete-fehér fotográfiát mutatott be, Mikrokozmosz címmel. Ezeken a művein azt vizsgálta hogy mi történik, ha egy mindennapi, közönséges tárgyat vagy anyagot, például egy csepp vizet, olajat vagy ragasztót felnagyítunk. A nagyítás által csak az van a képeken, amit az anyag önmaga nyújt. A közeli nézet lehetővé teszi, hogy a néző tekintete új formát adjon az anyagnak, és a fotográfus kiindulópontjához képest új helyzetet teremtsen. A kép így eszközzé válik, amelyen keresztül más dolgok elképzelése válik lehetővé.
Moholy-Nagy László: Cím nélkül (Fotogram), 1925/1929 körül
Virginia Museum of Fine Arts, Richmond
Moholy-Nagy László 1923-ban, 28 évesen lett a Bauhaus professzora. Kulcsfontosságú szerepet játszott az iskola programjának és arculatának kialakításában. Szabad és kreatív szellem volt, aki egy tudós kíváncsiságával fogott mindig új kísérletekbe. Festészetben, tipográfiában, plakát-, fotó- és filmművészetben is maradandót alkotott. A fotogram technikáját valószínűleg nem ő találta fel, de felismerte benne a fénnyel való teljesen szabad képalkotás lehetőségét és innovatív módon alkalmazta azt. Fotópapírra helyezett közönséges háztartási tárgyakat világított meg, a fény pedig a formák fekete-fehér-szürke vetületeit hozta létre a fényérzékeny felületen. Ezeken a kamera nélkül készült felvételeken tulajdonképpen a fény mintázatainak összjátékát örökítette meg, ami által soha nem látott, izgalmas képek születtek.
Kertész Andor: A Théâtre Odéon éjjel, Párizs, 1926
Joy of Giving Something, Inc.
„Fénnyel írok, és Párizs fénye elkísér egész életemben.”
Kertész Andor 1925-ben 31 évesen érkezett Párizsba. Végre beteljesült régen dédelgetett álma, budapesti hivatalnok életét a párizsi művészvilágra cserélte. Elbűvölte a fény városának éjszakai élete, de nem csak az emberek, hanem az utcai lámpák sejtelmes derengésében kirajzolódó épületek is. Az éjszakai fényképezés azonban ekkor még komoly technikai kihívásnak számított. Spontán elkapott pillanatok megörökítésére nem volt alkalmas, ugyanakkor a hosszú, akár több perces expozíciós idő alapos megfigyelést, megértést, sőt a látványban való gyönyörködést is lehetővé tette. Kertész alkatilag is vonzódott ehhez a fajta nyugalomhoz és időtlenséghez. Később az éjszakai felvételekre vonatkozó ismereteit átadta egy fiatalembernek, aki 1932-ben megjelentette Az éjszakai Párizs című albumot, és Brassai néven világhírű fotográfussá vált.
Kertész Andor: Torzulás #173, 1932-1933 körül
Virginia Museum of Fine Arts, Richmond
1933-ban André Kertész a Le Sourire című férfimagazin megrendelésére kétszáz darab rendhagyó aktfelvételt készített. Meglepő, hogy a szemérmes és komoly, az akt műfajával korábban nem foglalkozó Kertész egyáltalán elvállalta a felkérést. Talán azért döntött így, mert már Magyarországon megragadta az optikailag torzult, deformált test témája, amikor víz alatt úszó öccséről készített felvételeket. Párizsban két bolhapiacon vásárolt, vidámparki bűvös tükör segítségével kísérletezett a megnyújtott és összezsugorított testekkel. A képek zavarba ejtőek és szürreálisak, torz képek egy görbe tükörben. A két modell olyan időn kívüli figurává válik a fotókon, mint az avignoni kisasszonyok Picasso festményén. Kertész a szokatlan, meglepő látványokat keresve soha nem merészkedett annál messzebb, mint amikor ezen a sorozatán a test tükörképének anyagtalanságával játszott.
Robert Capa: Lipcse, Németország, 1945
The J. Paul Getty Museum, Los Angeles
Kora tavaszi nap, a második világháború vége előtt két héttel, Lipcsében. Egy útkereszteződésben álló bérház erkélyén Raymond J. Bowman, 21 éves amerikai lövész éppen újratölti a fegyverét, amikor egy német mesterlövész golyója eltalálja őt. Az óra 3 óra 15 percet mutat, a fiatal katona körül gyorsan növekszik a vértócsa…
„Nagyon tiszta, valahogy nagyon szép haláleset volt, és azt hiszem, erre emlékszem a legjobban a háborúból.” – mondta két évvel később a felvétel készítője Robert Capa, aki ott volt korábban a spanyol polgárháborúban, és a szövetségesek partraszállásakor, az Omaha Beach-en is. A háború egyik utolsó áldozatáról készült fotói a Life magazin 1945. május 14-ei számában jelentek meg és váltak világhírűvé.
Capa fotográfusi tevékenysége mindig arról szólt, hogy ott volt, közel volt, részt vett az eseményekben. Nem számított, ha a képek olykor “kissé fókuszálatlanok” voltak, ha a szóban forgó történet a mítosz – a hősiesség, a bátorság és az áldozatkészség – összetevőit hordozta magában, mint ahogy ez a felvétele is.
Albók János: Central Park, New York, 1938
Virginia Museum of Fine Arts, Richmond
Albók János egy népes család legidősebb gyermekeként már 8 évesen szabóinasként dolgozott. Az első világháború frontjáról hazatérve tudta meg, hogy amíg ő távol volt, két húga éhen halt, az apja pedig öngyilkos lett. A családi tragédia hatására döntötte el, hogy kivándorol Amerikába. 1921-ben New Yorkban, a Central Parktól egy sarokra nyitott szabóműhelyt. Az üzlet kirakatán keresztül utcai jeleneteket fényképezett, amelyeket sötétkamrává alakított boltjában éjszaka hívott elő. Az 1930-as években még csak a környékbeliek tudták róla, hogy fotózik. 1937-ben aztán megnyerte a New York Herald Tribune fotópályázatát, a következő évben már a New York-i Városi Múzeum rendezett a képeiből kiállítást, 1966-ban pedig Emmy-díjas dokumentumfilmet forgattak az életéről.
Albók közel fél évszázadon keresztül fényképezte ugyanannak a néhány háztömbnyi területnek az életét, az egyik legkedvesebb témája a közeli Central Park volt. Általában a parkban szabadidejüket töltő embereket: piknikezőket, sétálókat, korcsolyázókat örökített meg. Az ilyen magas nézőpontból készült, a parkból sokat, de az emberekből kevesebbet mutató felvétel meglehetősen ritka az életművében.
Kepes György: Júlia pávatollal és vörös levéllel, 1937-1938
National Gallery of Art, Washington
Kepes György festőként, designerként, tanárként és fotográfusként mindig a legmodernebb törekvések élén járt. Már a Képzőművészeti Főiskolán is a legprogresszívebb fiatalok közé tartozott, és nehezen fért meg az akadémiai oktatás konzervatív keretei között. 1930-ban Moholy-Nagy László meghívta őt a Bauhausba, amelyből egy több évtizedes, kontinenseken átívelő együttmunkálkodás lett. A közös érdeklődés vitte őket a fényképezéssel, a filmmel és az optikai technikákkal való kísérletezés felé. A fotográfiában egyiküket sem a látvány reprodukálása, hanem a látás új dimenzióit tágító lehetőség izgatta.
1937-től Chicagóban próbálták újraéleszteni a Bauhaus szellemiségét. Kepes itt, az Új Bauhausban a fény- és színműhelyt vezette és fotográfiát is tanított.
A szimultán látás és a montázs-technika szinte kimeríthetetlen művészi lehetőségeivel még Magyarországon, Kassák Lajos környezetében ismerkedett meg. Az 1937 után Chicagóban készült fotogramjai, foto-festményei és mixelt technikájú, többszörös expozíciójú fotói, mint amilyen ez a feleségéről, Juliet Appelby-ről készült képe is, tették a műfaj nemzetközileg ismert művelőjévé.