Előkelő hölgy arcképe Mányoki Ádám

A festmény félalak formájában, egy balra forduló, elől aranyfonállal hímzett, derekán gyöngyökkel ékesített szürkésfehér selyemruhát, válla köré tekert lilásvörös színű palástot viselő, előkelő nőt ábrázol, gyöngyökkel és ékkővel kirakott diadémmal, virágokkal a hajában. A képet eladásakor Antoine Pesne-nek (1683-1757) tulajdonították. A művet a vásárlást követően, rövid időn belül restaurálni kezdték, azért, hogy a 2003-ban megrendezett, Mányoki Ádám (1673-1757) festő életművét bemutató kiállításon bemutathassák a nagyközönségnek, a kép kapcsán ugyanis már a vásárláskor felmerült a Mányoki attribúció gyanúja. A restaurálás során – mely a gyanút igazolta is – fény derült arra, hogy a festmény szinte teljes felületét többrétegű, 18. század végi átfestés takarja. Az átfestések eltávolítása után eltűnt a festményről az alak jobb keze, a ruha brokátmintás díszítése, egyszerűsödött a váll köré tekert palást kidolgozása, az arc, leginkább a száj és a szem környékének finom részletei kerültek elő.
A portré az új, stíluskritikán alapuló attribúcióval került be Mányoki Ádám oeuvre-jébe a művész monográfusa, Buzási Enikő nyomán. Datálása 1715-18 körüli, mely a képet a festő működésének a porosz udvarban való tartózkodása (Varsó, Drezda, stb.) idejére helyezi. Az ebben az időszakban készített portrék közül többel szorosabb stiláris hasonlóságot is mutat, mint pl. Johanna Charlotte von Anhalt-Dessau, brandenburg-schwedti őrgrófné (Berlin, Shloβ Charlottenburg) vagy Dönhoff grófné, Maria Magdalena Bielinska (Karlsruhe, Staatliche Kunsthalle) arcképeivel.
Bár a magyarországi kutatásban nem merült fel az, hogy az ábrázolt személye Elzbieta Sieniawska portréja lenne, a lengyel történeti és művészettörténeti kutatásban ez a nézet vált elterjedtté az elmúlt évtizedben. A történeti kutatásban a lengyel nagyhetman felesége, Elsbieta Sieniawska és II. Rákóczi Ferenc közötti – nemcsak diplomáciai és pénzügyi természetű kapcsolat, hanem a – szerelmi viszony is jól ismert. Köztudott az is, hogy Mányoki Ádám II. Rákóczi fejedelem udvari festője volt 1707-1712 között, mely kétségtelenné teszi, hogy a festő és Elzbieta személyesen is jól ismerhették egymást. Az a gondolat azonban, hogy Mányoki a varsói porosz udvarba Elzbieta Sieniewska közreműködésével jutott volna be 1713. körül (Dresden Katalog, 1997. 279.), és nemcsak II. Erős Ágost, hanem közvetlenül Sieniawska megrendeléseinek teljesítője lett volna 1713-1717. között, egyelőre nem nyert bizonyítást. Szemben áll e hipotézissel a festő önéletrajzírója, Christian Ludwig von Hagedornnak (1713-1780) és magának Mányokinak a visszaemlékezése, melyek szerint II. Rákóczi Ferenc beajánlására jutott be a porosz udvarba Kazimir Bielinski gróf koronamarsall meghívására és közvetítésével. E kapcsolat a lengyel arisztokrata kör több ismert alakjának, nemkülönben magának az uralkodónak, II. Erős Ágostnak a portrémegrendeléseit hozta magával, s vezetett el végül 1717-ben ahhoz, hogy hivatalos udvari portréfestővé nevezték ki. Nem lényegtelen e tekintetben az sem, hogy II. Rákóczi gdanski emigrációja (1711-12) alatt a fejedelem és Sieniawska kapcsolata kihűlt, kettejük levelezése 1712 novemberében, Rákóczi Franciaországba távozásával mintegy másfél évtizedre meg is szakadt.
Tény ugyanakkor, hogy Mányoki a Lubomirski család több tagjának arcképét is megfestette az 1710-es években, több mint valószínű ezért, hogy Elzbieta Sieniawska sem maradt ki a sorból. Azt azonban, hogy a Budapesten őrzött festmény Elzbietát ábrázolná, biztosan nem jelenthető ki. Írott források hiányában Elzbieta két ismert portréjával (Varsó, Wilanow Múzeum és Louis de Silvestre festménye Muzeum Narodowe w Warszawie) vethető csak össze a budapesti festményen megörökített, harmincas éveiben járó előkelő hölgy. Noha van hasonlóság a Silvestre képen ábrázolt, már idős, az ötvenes éveinek derekán ábrázolt asszony portréijának egyes részleteiben: különösen a száj ábrázolásában, annak finoman felfelé hajló szájszegleteinek megfestésében, arcának ovális alakjában, egyenes, vékony orrnyergében és lapos ívű szemöldökeiben, a két művész festésmódja közötti különbség az összevetést csak korlátozottan teszi lehetővé. Ha az összehasonlításhoz párhuzamot vonunk Mányoki és Silvestre Agnieszka Emerencjanna Pociejről festett két portréjával (Muzeum Narodowe w Warszawie és Museum Schloβ Morizburg, Drezda), talán az is belátható, hogy két különböző korú, két eltérő festői eszközökkel élő festő portréábrázoltja esetében nem is várható el nagyobb mértékű hasonlóság. A kérdés mindenesetre további, mélyebb kutatást kíván meg.
Pattantyús Manga