Őrangyal Carlo Dolci

Carlo Dolci stílusának fő ismertető jegyei a plasztikus forma makulátlan tisztasága, az aprólékos kivitelezés, a zománcos felület, a ragyogó színek, a tartalom oldaláról pedig az áhítat, a hit, a jámborság kifejezése. A Medici család és kifinomult ízlésű más arisztokrata gyűjtők nagyra becsülték a tökéletességet célzóan kivitelezett alkotásait, amelyeken a minuciózus megmunkálás inkább az ötvösségre, elefántcsont-faragásra emlékeztető absztrakt hatást kelt, semmint bárminemű realizmusra emlékeztetne. Az ízlésbeli párhuzam a Firenzében nagy mennyiségben készülő, színes féldrágakő intarziákkal, a pompás pietre dure tárgyakkal szembeötlő, ahogy más részről jól érzékelhető ennek a festésmódnak a távolsága a dinamizmussal teli barokktól.
A budapesti festmény Dolci nagyszámú félalakos kompozícióinak egyike. Az korábban használatos témamegjelölés – Őrangyal – nem egészen pontos. A téma ikonográfiája a 17. században többnyire közel van a Tóbiás és az angyal ábrázolásokhoz. Dolci egy angliai magángyűjteményben őrzött, 1645 körül festett műve ezt az elterjedt típust képviseli: az angyal az úton gyengéden vezeti a keresztény lelket megtestesítő gyermeket, miközben jobbjával az ég felé mutat. Itt azonban az angyal a bibliát tartja, jobbjával pedig annak egy sorát mutatja. A gyermek nem a könyvet, hanem kezét imára összetéve az angyalt nézi, átszellemült tekintetével jelezve, megértette a Szentírás üzenetét. A téma helyes meghatározása eszerint: A keresztény gyermeket nevelő őrangyal.

Tátrai Vilmos©