Sámson és Delila Michele Rocca

A féktelen és nagyerejű Sámsonnak, aki „húsz évig volt bírája Izraelnek a filiszteusok idejében” pecsételődött meg a sorsa, amikor „beleszeretett a Szórek völgyében egy nőbe, akinek Delila volt a neve. A filiszteusok fejedelmei elmentek hozzá és azt mondták neki: „Szedd rá és tudd meg, miben rejlik különleges ereje, hogyan tudnánk megkötözni és ártalmatlanná tenni. Ezért ki-ki ad neked 1100 ezüst sékelt.”” Sámsonnak háromszor is sikerült félrevezető választ adnia, negyedszerre viszont, miután az asszony „egész nap gyötörte szavaival és zaklatta, halálra fáradt” és elárulta, hogy akkor hagyja el ereje, ha lenyírják haját. „Erre ő elaltatta Sámsont a térdén, odahívatott egy embert, az lenyírta fejéről a hét hajfürtöt. Elkezdett gyengülni és ereje elhagyta.” (Bírák 16, 4-21)
A római festő a kortárs francia rokokó frivolságával, de műgyűjtő mecénásainak tetszésére bizton számítva írta át az eredendően komor tartalmú cselekményt. A hajvágásra odahívott férfi helyén könnyű léptű, lobogó ruhájú, ártatlan szépségű szolgálólányt látunk kezében tállal, amelyre Delila a hajfürtöket helyezi. Delila mosolya értelmezhető ugyan gúnyoros-kegyetlennek, a vaskos oszlopról eszünkbe juthat a megvakított Sámson öngyilkos bosszúja, de a cselekmény színrevitele ettől még csipetnyit sem lesz drámai. A világos színek, a fény játéka a formákon, az ecsetvonások könnyűsége, a mozgás hajlékony elevensége, a fényűző villát sejtető színtér a téma tragikumának ellentmondó derűs hangulatot közvetít a nézőhöz.

© Tátrai Vilmos