Kanópuszedény és egy másik kanópuszedény fedele

A kanópuszedény a szaiszi dinasztia idejéből, Padihoremheb tábornok egykori temetkezési felszereléséből származik. A test integritásának túlvilági megőrzése, valamint a különböző életfunkciók visszanyerése céljából nélkülözhetetlennek ítélt belső szervek kivételének szokása az Óbirodalomra megy vissza. A Középbirodalom kezdetével jelent meg a feliratozás, és az ekkor még uniformizáltan emberfejű fedelek a négy Hórusz-fiút szimbolizáló edényen. Az egyes Hórusz-fiúkat azonosították egy-egy belső szervvel, ugyanakkor az adott szerv védelméért is felelősek voltak. Magasabb szinten magukat a Hórusz-fiúkat is különböző védőistennők oltalma alá helyezték. Csak az Újbirodalomban tűntek fel a Hórusz-fiúk egyénített ikonográfiájához idomuló, új típusú kanópuszedény-készletek az ember- (Imszet), majom- (Hapi), sakál- (Duamutef), illetve sólyomfejű (Kebehszenuf) fedelekkel.
Padihoremheb mára újra elveszett sírja feltehetőleg Szakkara szaiszi kori sírjai közelében lehet. A budapesti kanópuszt – a készlet egy másik darabjával együtt – 1833-ban, diplomáciai ajándékként kaphatta meg az osztrák Kelet-rajongó, gróf Anton Prokesch-Osten diplomata, költő, műgyűjtő, amikor egyiptomi útján Mohamed Ali alkirályt meglátogatta. A készlet harmadik darabja az orosz Orloff grófhoz köthető, akihez ugyanezen évben került az alexandriai svéd konzul, Giovanni d’Anastasi gyűjteményéből a páviánfej fedelű edény (Hapi), amely ma Tallinban található. Az ezredforduló végéig váratott magára a készlet teljes kiegészülése: a hiányzó negyedik darab a moszkvai Puskin Múzeum állományában bukkant fel.