Itáliai táj Consalvo Carelli

A tájképfestészet a 19. század második és harmadik évtizedében olyan kisműfaj volt Itáliában, amely az akadémiai festészet béklyóitól szabadulni vágyó festők számára viszonylagos alkotói szabadságot és kapcsolódási lehetőségét kínált a modernebb – J. M. W. Turner, Jean-Baptista Camille Corot és Richard Parkes Bonington nevével fémjelzett – művészeti törekvésekhez. Consalvo Carelli az inspirációt a közvetlen természetfigyelésből merítette. A családja több tagjához – a szintén festő apjához és két fivéréhez – hasonlóan ő is a Posillipo-iskola tagjai közé tartozott: művein az eszményi tájak helyett a környező vidéket, a Nápolyi-öblöt választotta témájául. A lírai, érzelemmel telített, ragyogó színekkel és fényhatásokkal megfestett tájképek, amelyeken jellegzetes helyi viseletbe öltözött, mindennapi tevékenységeket folytató figurák is szerepelnek, nemcsak a lokális értékek felmagasztalásához, de az olasz nemzeti egység iránti vágy erősítéséhez is hozzájárultak.
Carelli egy barátjának írt levelében kifejtette, hogy a művészetnek elsősorban a szívre kell hatnia: a szavakkal ki nem fejezhető szépség a lélek, és nem az agy előtt tárul fel. Ez a gondolat ölt testet ezen a minden bizonnyal a Nápolyi-öböl festői értékeit, domborzatának és vegetációjának változatosságát idéző képen is.

Lantos Adriána