Az útvonaltippet Horváth Viktória, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette 2021-ben.
A bor egyidős a történelemmel. Itta a legendás ókori hős, Odüsszeusz, miután bevette Tróját, és kétezer évvel később mi is kibontunk egy üveggel, ha megünneplünk egy születésnapot. Isszuk kamaszként és idősen, barátokkal és családdal, randevún és egy koncerten fröccsként. A bort issza bánatos és boldog ember, gazdag és szegény.
A bor egyidős az emberiség kultúrájával, így sokszor megjelenik a képzőművészetben is. Az útvonal műtárgyai között található kerámia, szobor és festmény is, és bár különböző korokból származnak, mindegyik szorosan kötődik a borfogyasztás kultúrájához.
Az első megállónk egy amphora – azaz kétfülű bortartó edény – mely az ókorban híres dél-itáliai kerámiaműhelyből, Campaniából származik. Az edény vörösalakos vázafestészeti technikával díszített, azaz a fekete mázat a kívánt formának megfelelően eltávolították, így a figurák alapja az agyag vörös színe lett. Campaniában ez a technika a Kr. e. 4. században volt népszerű – ez az amphora is ekkor készülhetett. Honnan ismerhető fel, hogy egy edény Campaniában készült? Az edény nyakán egy nagy pálmához hasonló növényi díszítmény (úgynevezett palmetta) látható, amely gyakori díszítőeleme volt ennek a műhelynek.
Az amphorákatkat azonban nem csak bor tárolására használták, hanem a temetéseken is: rituálisan összetörték és a sírba tették a darabokat vagy a tulajdonos nyughelyére helyezték sírkőként. Ennek az edénynek is ez lehetett a funkciója, hiszen a díszítése egy síremléken ülő gyászoló asszonyt ábrázol, aki mellett egy ruhátlan ifjú képében a héroizált elhunyt áll.
Utunk következő állomása egy relief, azaz dombormű lesz. A két alak közül a bal oldali Dionysos a bor és a mámor istene, a színjátszás patrónusa. Ő ismertette meg a borkészítést az emberiséggel. Jellemzően vad mulatságokon, szüreti felvonulásokon, részeges társasággal ábrázolták. A domborművön egyik attribútumát, a thyrsust tarja, ami egy fenyőtobozban végződő borostyánnal körbefutott szüreti bot. Mellette táncol állandó társasága és szolgája, egy szatír. A szatírokat a Kr. e. 4. századtól Kr. u. 1. század közepéig kecskeszakállal és patákkal ábrázolták. Itt viszont fiatal férfiként jelenik meg, párducbőrrel a vállán – a relief tehát a Kr. u. 1. századnál később készülhetett és feltehetően egy szentély falát díszíthette, erre utalnak a rajta lévő fúrt lukak. A Dionysos kísérőjének bal kezében levő tárgy már ismerős lehet: egy üres amphorát cipel a vállán. A szatírok a mitológia szerint lusta, részeges lények, akik csak a mulatságnak és a bornak élnek. Lehet, hogy a szatír azért táncol ilyen könnyedén, mert már kiitta az összes bort az amphorából?
A kolostorok ebédlőinek falán általában étkezéssel kapcsolatos bibliai jeleneteket találunk: vagy az utolsó vacsorát, vagy a kánai menyegzőt. Az utóbbi története szerint Krisztust és Mária egy hét napon át tartó lagzin vettek részt Kána városában. A hetedik napon azonban elfogyott a bor, ami nagy szégyen volt a házigazdára nézve. Krisztus ekkor vízzel töltött meg sok kancsót és mikor a házigazda belekóstolt az italba döbbenten vette észre, hogy a víz borrá változott.
Ezt a pillanatot jeleníti meg a kép. A festmény legfeltűnőbb alakja sárga ruhában a házigazda, aki meglepődve néz Krisztusra. A násznép tagjai kérdő tekintettel fordulnak egymáshoz, mintha az kérdeznék „Ez hogy történhetett?”. Csak a kép középpontjában ülő Krisztus és kísérete nyugodt: a bal oldalon ülő Mária megilletődve néz fiára, Mária mellett Szent Benedek imára kulcsolja a kezét, hiszen ő tudja, hogy egy csodának volt tanúja.
Az éles szemű látogató már kiszúrhatta a a történet kulcsfontosságú tárgyait, a sorba állított boroskancsókat a kép előterében, az asztal alatt.
A 16. sz. közepétől a polgárosodás hatására a festményeken az áhítatos bibliai jeleneteket felváltották a hétköznapibb események, a szenteket az egyszerű emberek.
Ezen a képen a tékozló fiú történetét láthatjuk kortárs eseményként előadva. A példázat szerint egy ifjú kikérte apjától az örökségét, amit borra, mulatozásra és nőkre költött. Miután elfogyott a pénze, bűnbánóan visszatért apja házához, ahol a bocsánatáért esedezett.
A 16. század elejéig a festők általában az apjához hazatérő ifjú alakját ábrázolták és a megbocsátásra fókuszáltak, azonban a század közepére ez megváltozott. A képeken a hazatérő fiú és az irgalmas apa helyett a bordélyban mulatozó ifjú jelenik meg – ahogy itt is. Ezek a festmények a korabeli újgazdag polgárság fiataljainak kicsapongó életmódját állítják pellengérre. A tékozló fiún fehér vászon bolondsipka van, mely a dorbézolók balgaságára utal. Frivol jelenetek is látunk – a bal oldali alak épp egy üres tekintetű prostituált mellét fogdossa, aki egy boros poharat tart a kezében. A bor itt az esztelen mulatozás kelléke, ahogy a pakli kártya és a hangszerek is.
Utolsó állomásunk egy csendélet, amely új és népszerű műfaj volt a 17. században. A gazdag polgári otthonok berendezésében egyre fontosabbak lettek a díszes használati tárgyak és a terített asztalt ábrázoló festmények. Ezeken a képeken az egymásra halmozott ételeknek mind szimbolikus jelentése van, egyfajta rejtvények. A kunkorodó citromhéj az elvesztegetett vagy múló időre, az asztalon heverő kések az élet rövidségére utalnak. Az megkezdett torta szintén erkölcsi mondanivalót hordoz: a földi bőség hiábavalóságáról és a pazarló gazdagság magányáról szól. A vacsora maradékai között megjelenő bor és a szőlő ezeknek a gondolatoknak az összegzése: az utolsó vacsorát és az oltáriszentséget idézi meg. A borospohár itt tehát nem a mulatozás, hanem a katolikus mise szertartásának kelléke, és így a megváltás hírnöke a festményen.