Az útvonaltippet Papp Virág, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette 2022-ben.
Ez az útvonaltipp minden hónap második péntekén nyomtatott formában is elérhető a múzeum információs pultjában.
A virág botanikai meghatározása szerint a növény szaporodását szolgáló színes, illatos növényi szerv. Biológiai funkciója is rengeteg asszociációs lehetőséget rejt magában, az egyes fajták megjelenése, mitológiai, bibliai eredettörténete pedig lehetővé teszi, hogy jelentéssel teli szimbólummá váljon. A virág valamennyi kultúrában összekapcsolódik az ünnepléssel, a szépséggel és az élettel, de a fájdalommal, az elmúlással és a halállal is. Ez az útvonal élet és halál körforgását követve mutatja meg, hogyan használták a virágot a képzőművészetben: mint szimbolikus tartalmak hordozóját, mint a természet megismerésének kézenfekvő tárgyát és mint önmagáért is ábrázolásra érdemes, színpompás látványt.
Idősebb Plinius szerint az első virágábrázolások Nagy Sándor korából származnak. Valamivel később készült az itt látható fejdísz, amely a múzeum egyik legrégebbi virágos tárgya. A koszorúzás már az ókorban hozzátartozott az ünnepségekhez, feldíszítették vele szobraikat, megkoronázták győzteseiket, dicsőítették halottaikat. Ez a terrakotta százszorszépekből készült halotti virágkoszorú valószínűleg az örök nyugalomba, az örök tavaszba kísérte az elhunytat. A különböző növényekből font koszorúk azonban különböző jelentéssel bírtak, a következő állomáson egy újabbat ismerhetünk meg ezek közül.
Thaliát, a komédia múzsáját, általában színjátszó maszkkal, pásztorbottal és borostyánkoszorúval ábrázolják. A múzsák mindannyian a teremtő ihlet sugalmazói, Thália nevének ógörög jelentése pedig derülés, virulás, melyet bizonyos középkori értelmezések a kivirágzással és a termékenységgel is összekötöttek. Ez az, amiért Thalia itt búzakoszorút visel és szőlővesszőt tart a kezében, sőt a hasán összefűzhető és lazítható, reneszánsz “kismama ruhája” is az új élet születésére utal. A kopár tájháttér előtt, a nőalak körül, burjánzó növényi motívumokkal tör elő az élet. Díszes, liliomos trónja királynői minőségére utal, továbbá eszünkbe juttathatja Máriát is, aki útvonalunk következő szakaszának főszereplője lesz.
A középkor vallási témájú képein a különböző növények más és más szimbolikus jelentést kaptak, így lényeges volt valósághűen, felismerhetően megfesteni őket. Leonardo da Vinci és köre különösen nagy hangsúlyt fektetett a botanikai tanulmányokra. Ezen a képen Mária és a gyermekek lábánál négy különböző virág látható, melyek szimbolikus jelentését színük és szirmaik száma adja. A bal alsó sarok megkopott kékcsengői Mária isteni természetére, a három fehér virág pedig a szereplők tisztaságára, ártatlanságára és a Szentháromságra utal. A gyermekek tragikus sorsát két szál piros szegfű vetíti előre, Krisztus öt sebét pedig az öt szál öt szirmú gólyaorr. Az útvonal következő állomása ugyanezen témának egy több, mint száz évvel későbbi variációja lesz.
A séta elején a koszorú ókori felhasználásáról volt szó. Ezen az ajtó fölé helyezett képen a Szent Család ábrázolását körülvevő virágkoszorú pedig ókeresztény szokásokra vezethető vissza. A kegyképek virágokkal való feldíszítése az Édenkertet megidézve dicsőíti a szenteket és ünnepli emlékük örökkévalóságát. A festmény egy kő építészeti elemekkel keretezett falképet imitál, bár ez a keret csak néhány helyen tűnik elő a virágok alól. A rengeteg, élénk színű virágból készült füzér nem csak egyszerű dekorációként van jelen: a különféle virágok különböző szimbolikus jelentéseket hordoznak. A bazsarózsa tövis nélküli szára például Mária ártatlanságát szimbolizálja, a nárcisz pedig, mint a húsvéti ünnepkör virága jelenik meg. Bátorítom a látogatót, hogy nézzen utána egy-egy általa felismert virág jelentésének!
A pompás látványt nyújtó virágok még nem önállóan, hanem gyümölcsökkel kiegészítve, de már főszereplőként jelennek meg ezen a képen. Az ebben a kabinetben kiállított dél-európai csendéletek látszólag csupán a szem gyönyörködtetésére szolgálnak, mégis nagyon elgondolkodtatóak, hiszen valahol az élő és élettelen állapot között örökítenek meg egy pillanatot. A természettől elszakított növények még élnek, de már magukban hordozzák a halált. Innen ered a csendélet latin elnevezése, a natura morta azaz “halott természet” kifejezés is.
Érdemes megfigyelni, milyen éles kontrasztot alkot a vázában lévő csokor a környezettel, melybe a művész helyezte. A középpontban áll a magasba törő virág — a gyümölcs reménye — körötte a hideg, sötét kőlépcsőn pedig maguk a gyümölcsök. Néhány közülük, mint a barack, a cseresznye vagy a dinnye, a nyárra, az év legtermékenyebb időszakára utal. De lépjenek egy kicsit közelebb! Ha jól megnézik, észre fogják venni, hogy a legtöbb termés foltos, sérült, mintha egyenesen a fáról potyogtak volna a kép terébe, eszünkbe juttatva az őszt és az elmúlást. A festményen szinte az élet teljes körforgása végigkövethető, az életben való előrehaladást szimbolizálják a lépcsőfokok is.
A következőkben egy, az allegóriák helyett inkább a tárgyi világra fókuszáló, észak-európai példával folytatódik az útvonal.
A 17. században, részben a mikroszkóp felfedezésének köszönhetően, egyre erősödött a vágy, hogy az ember minél részletesebben megismerje a világot. Német területeken különösen népszerűek voltak a parányi élőlényekkel foglalkozó tanulmányok, rendszertani viták, és természetesen az ilyen ábrázolások is. Az itt látható képet alaposan megfigyelve az árnyékos zugok rovarok, bogarak, csigák, békák élőhelyét rejtik, az egyes élőlények egymáshoz való viszonya pedig a természet körforgását is leképezi. Sok apró részletben megjelenik a halál és az elmúlás, a gondosan összeválogatott, gyönyörű virágok mégis a mindig burjánzó életre emlékeztetnek.
Jellemző gyakorlat volt ekkoriban, hogy a művészek botanikus kertekben, a természetet pontosan megfigyelve dolgoztak. Az útvonal két olyan festő munkájával zárul, akiknek Európa leggazdagabb kertjeit is lehetőségük volt meglátogatni.
A virágfestésre szakosodott Bogdány Jakab és tanítványa Stranover Tóbiás itt látható munkái remekül összegzik a séta során megismert gondolatokat. Mindkét kép tökéletes példája a 17. századi virágcsendéleteknek. Minden egyéb kiegészítő elmarad, a virág egyedüli, központi témává válik és teljesen kitölti a képet. Bár Stranover festményén egy vízcseppet nézegető kismadár még Abraham Mignon apró világainak emlékét idézi.
Ahogy a korábbiak, ezek a virágok is összeolvashatóak az emberi élet különböző szakaszaival. A színpompás csokrokban a bimbótól a szirmok lehullásáig a virág életciklusának minden fázisa egymás mellett szerepel. Bogdány képén a három életszakasz egyetlen, az asztal szélén egyensúlyozó, háromágú rózsaszálon is megjelenik. Így ez a rózsa, csakúgy mint minden virág, egyszerre metafórája az emberi élet szépségének és mulandóságának is.