Krisztus és a házasságtörő asszony története a négy közül csak az egyik evangéliumban, Jánoséban szerepel. Évszázadokon keresztül igen ritkán ábrázolták, mígnem 1500 körül egyre szaporodni kezdtek az ilyen témájú festmények és grafikai alkotások, méghozzá főként német területen és Velencében. Népszerűvé válásához a reformáció hazájában minden bizonnyal hozzájárult, hogy Luther szívesen hivatkozott arra az evangéliumi történetre, amely a törvénnyel takarózó embertelenség ellenében a megbocsátó szeretetet hirdeti. Annak pedig, hogy a téma legtöbb képzőművészeti feldolgozása Velencéhez kötődik, az esetleges német hatáson kívül, az lehet elsődleges magyarázata, hogy sehol Itáliában nem voltak olyan mély gyökerei a kötöttségektől mentes gondolkodásnak, mint a kereskedő patríciusok kozmopolita városállamában.
A téma Régi Képtárban található három különböző ábrázolásának megismerésében Tátrai Vilmos gondolatai segítenek.
Idősebb Lucas Cranach festményén feliratként is megjelennek a szállóigévé vált szavak: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Alatta az évszám – 1532- nem egyszerűen a kép keltezésének dátuma, hanem figyelmeztetés a krisztusi tanítás jelenben való érvényére, ahogyan a jelmezek is Cranach korából valók. A jelenet kialakítása tömör, Cranach minden olyan részletet elhagy, aminek a tartalom szempontjából nincs jelentősége. A félalakos, közelnézeti bemutatás – engedtessék itt meg egy vaskos anakronizmus – inkább filmes, mint színpadi megoldás. A szereplők Krisztustól jobbra és balra egy-egy csoportba zsúfolódnak. A hasítékokkal díszített zubbonyt viselő martalóc egyik kezében követ szorongat, a másikat kardja markolatán tartja. Ostoba, állatias arcával ő a nyers erőszak megtestesítője, de a gonoszságnak inkább eszköze, mint értelmi szerzője. Veszedelmesebbek nála a farizeusok és írástudók. Egyikük mohón lesi, hogyan kaphatja rajta Jézust törvényszegő kijelentésen. A sarokban felbukkanó arcból viszont csak egy szemet látunk. Igazi telitalálat Cranachtól ez a horrormotívum: a fenyegetően reánk szegeződő tekintet, melynek tulajdonosa elrejtőzik előlünk. A házasságtörő asszony oldalán a krisztusi tanítást megszívlelők tömörülnek. A Jézushoz legközelebb álló férfi jóságos szigorral fordul felénk, mintegy a történet záró mondatára emlékeztetve a nézőt: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Mögötte a kopasz, fogatlan öreg feszes szembenézetbe állított karikatúraarca megnyugtat bennünket afelől, hogy Cranach a csúnyaságot nem a Gonosz szinonimájaként használta.
A „ferrarai Raffaelló”-ként magasztalt Garofalo képe csak néhány évvel későbbi, mint az imént megtekintett mű, de míg Cranach népnyelvi változatban, saját kortársaival adatja elő a jelenetet, az olasz mester Cicero nyelvén, alla romana modorban viszi színre. A színhely lépcsővel bevezetett oszlopcsarnok, kazettás dongaboltozattal. A jelmezek rómaiak vagy legalábbis annak akarnak látszani. Maga a színjáték előkelően klasszicizáló, kimérten ünnepélyes. Nem kell hozzá sokat töprengenünk, hogy rájöjjünk mi olyan gyanúsan ismerős a képen. Garofalo miniatürizált változatot komponált Raffaello Athéni iskolájának néhány vezérmotívumára. Akit a változatosság gyönyörködtet, nincs oka panaszra: van a képen fiatal és öreg, szép és csúnya, lelkes ifjú és zord katona, gonosz farizeus és jóságos apostol. Ahogy Leonardo Utolsó vacsorája óta a nagykönyvben meg van írva, a Krisztus szavai által kiváltott indulatok végighullámzanak a sokaságon. A nyugtalanság a háttér felé fokozódik és az oszlopra kapaszkodókban éri el a csúcspontját. Garofalóval ellentétben Cranachot teljesen hidegen hagyta az a körülmény, hogy az evangéliumi cselekmény a római birodalom egyik provinciájában zajlott. A művész és tárgya közötti kapcsolat mégis nála a szorosabb, abból, amit jobb híján örök emberinek nevezünk, ő ragadott meg többet. Miközben Garofalo korhűségre törekszik, nézőjét nemcsak időben távolítja el a cselekménytől, hanem a jelenet emberi tartalmától is elidegeníti.
Nem hiányoznak a római császárkorra utaló motívumok a Tiziano-tanítvány Polidoro da Lanciano képéről sem. Az előteret a háttértől jobboldalt elválasztó díszletként a Colosseum árkádsorának egy részlete szolgál, mögötte a dombtetőn is egy antik rom tűnik fel. A sisakos katona mellett velünk szembe néző arc vonásait Vitellius császár márvány mellszobráról ismerhetjük. Mindezek a motívumok azonban inkább festői, mint történeti értékük miatt kerültek a képre, minden mesterkéltség nélkül. Lanciano jól megértette Tiziano tanítását: az ábrázolt eseménnyel való érzelmi azonosulásunk veszélyeztetése nélkül tudott a jelentnek emelkedettséget kölcsönözni. Színháza barátságos, a nézőt és a színészt egymáshoz közel hozó, ezért sem hat benne idegenül a festmény megrendelőinek, a két szakállas velencei nemesnek a megjelenése. A festményen fontos szerepet kap a fehér szakállas, csíkos köntöst viselő öreg: Jézus szavait a házasságtörő asszony figyelmébe ajánló gesztusával egyenesen az Ó- és Újszövetség közötti folyamatosságot, a zsidó és a keresztény hit közös gyökereit megtestesítő figurává lesz. Krisztusnak nem kell a kép középtengelyében elhelyezkednie, hogy környezetéből kiváljék. Elég hozzá, hogy vörös tunikáján és kék köpenyén felragyogjon a fény, és lássuk arcán, miként figyel minden mást kizáróan, egyedül a belső hangra.