Bodor Kata, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályán elsősorban modern rajzokkal és sokszorosított grafikákkal foglalkozik. Talán nem véletlen, hogy az általa választott 15. század végi rézmetszet kacskaringós növényi mintája erősen emlékeztet a 19-20. század fordulójának dekoratív művészetére…
„Modern művészettel foglalkozom, így időnként én is hajlamos vagyok a késő-középkor világához csupa magasztos, tanító szándékú vagy komor témát társítani. Éppen ezért őszintén rácsodálkoztam erre az embert és növényt dinamikusan és rafináltan egymásba olvasztó metszetre. Ez a nem kevés erotikus töltettel rendelkező mű első pillantásra csupán a korszak népszerű táncát, a moresca-t örökíti meg. A rajzművészet szerelmeseként ámulatba ejtőnek tartom azt a miniatűr formában is tökéletesen kivitelezett könnyedséget, amely az alakok mozgását megjelenítő, csavarodó vonalakban jut kifejezésre. Emberi alak és növényi inda úgy fonódik össze, mintha egész lényük egy egységgé tudna válni egy transzcendens világban. A vonalak kacskaringós útját szemünkkel bejárva, fülünkbe cseng az alakok táncát inspiráló ritmusos zene, a furulyaszó és a ruhák anyagának suhogása. A férfiak hajlongása a nő köré csavarodó vaskos indákon, annak kacér mosolya és testtartása, illetve a kezében tartott, bűnbeesésre csábító alma erotikus utalást csempész ebbe az első pillantásra ártatlannak tűnő jelenetbe.”
Hessky Orsolya, az MNG Grafikai Osztályának 19. századi magyar rajzművészettel foglalkozó kurátora egy 16. századi olasz rajzot választott a SZM Grafikai gyűjteményéből:
„Kelényi tanár úrtól tanultam az egyetemen Parmigianinóról, hogy mennyire rebellis személyiség volt, olyan művész, aki a merész formai torzításokat is elképesztő könnyedséggel vállalta be. Ezen a rajzán is minden ott van, ami a manierizmus lázadásban és izgalmasságban nehezen felülmúlható korszakára, és a művész nyugtalan, különöst és kifinomultat együtt kereső attitűdjére jellemző. Raffaello egyik kompozícióját másolta, amely azonban egészen másképp kezeli a jeruzsálemi templom belsejében elképzelt sűrű oszloperdőt: Raffaello az oszlopokkal strukturálja a teret, fontos és kevésbé fontos részekre osztva azt. Parmigianino ezzel szemben úgy másolja le a halhatatlan előd rajzát, hogy nyilvánvalóan elveti a harmóniára való törekvést. Gyönyörűen megrajzolt bibliai jelenetet láthatunk – de Parmigianinónál nem ez az érdekes, hanem a kompozíció előterébe tolakodó két oszlop. És hogy fokozza: az egyik oszlop klasszikus, „normális”, míg a másik hullámosan tekeredik, véget nem érően, kiemelve a másolat konceptuális jellegét. Miközben a két hangsúlyos építészeti elemet szinte a néző képébe „tolja”, a jelenet szereplőit finom vonalakkal ábrázolja, amitől azok szinte légiesen könnyeddé válnak.”
Földi Eszter, az MNG Grafikai Osztályának kurátora egy 16. századi olasz rajzban találta meg a számára „otthonos” avantgárd formanyelv elemeit:
„Grafikai gyűjteményben dolgozó muzeológusként mindig lenyűgöznek az akt tanulmányok. Azt hihetnénk, hogy ez egy unalmas műfaj. Mi lehetne ismerősebb és fantáziátlanabb, mint a jobbára a művészek tanulóéveiből való formatanulmányok, vagy a nagy kompozíciók előkészítő rajzai?
Az aktrajzolás elsajátítása az akadémiai művészképzés alapvető részét képezte évszázadokon át. A test szerkezetének, struktúrájának, arányainak, egymáshoz kapcsolódó formáinak tanulmányozása folyamatos kihívás és kifogyhatatlan inspiráció egy művész számára. Ha egy művész tökéletesen ismeri az emberi testet, akár el is térhet a „szabályoktól”, nem köti a látványelvű ábrázolás szigora. Csak idő kérdése volt, hogy az akt formakísérletek terepévé váljon.
A 20. század eleji avantgárd művészek az aktrajzokon kezdték el feltérképezni a torzítások és szándékolt elrajzolások hatásait. Mint 19-20. századi rajzművészettel foglalkozó muzeológus, ezekre a meglepetés-aktokra, a formával birkózó, mégis könnyed grafikákra a modernizmus történetében fel voltam készülve. És erre itt van egy 16. századi mester, Annibale Carracci nagyvonalú, szinte hanyagul odavetett férfi hátaktja. Nyilvánvaló, hogy Carracci éppúgy kísérletezett a test formáival, mint 20. századi utódai. Az érdeklődése fókuszában egyértelműen az elcsavarodó hát és a hátrafeszített karok ábrázolása állt. Az izomkötegek szinte téridomként törik a teret, a megcsavarodó hát dinamizmust ad a testnek, szinte robban a mozdulat, a kifejezés expresszív, szinte azt mondhatnánk: íme Carracci, egy 16. századi avantgárd művész.”
Bódi Kinga, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának vezetője, elsősorban kortárs papírmunkákkal foglalkozik, a régebbiek közül ez a 18. századi rajz a kedvence:
„Tizennyolcadik születésnapomat Velencében töltöttem; akkor jártam először a városban, amely később egy időre meghatározó részévé vált művészettörténészi pályámnak. Doktori kutatásaim és a Velencei Biennále miatt egy időben rendszeresen visszatértem. Minden zugát megismerhettem, láttam hajnali és éjjeli, zord és ellenállhatatlan arcát is. Láttam nyüzsgő nyári hőségben, szikrázó napsütésben csillogni, novemberi, párás ködben lebegni, tavaszi eső után pompázó színekben tündökölni, ősszel vízárban úszni.
Minden részét más miatt szeretem, de a legkedvesebb helyeim mégis a „hal farkában”, a Castello negyedben találhatók, ahová a turisták közül már csak kevesebben merészkednek. Ilyen például a Biennálé hatalmas fákkal teli parkja, a Via Garibaldi széles, végeláthatatlan utcája, vagy éppen a Guardi által is megörökített Campo San Zanipolo tágas tere, ahol Velence egyik legnagyobb és legszebb gótikus temploma áll. Ezeken a helyeken éreztem azt, hogy a szűk lagúnák és sikátorok után kitágul a város, megmutatják magukat az impozáns homlokzatok és az ember beszippanthatja azt a varázslatos velencei levegőt, amely oly sok festőt, építészt, írót, zeneszerzőt és engem is, örökre magával ragadott. Ezt az atmoszférát adja vissza Guardi egyszerre légiesen nagyvonalú és aprólékos rajza.
Stílusoktól és korszakoktól függetlenül megmagyarázhatatlanul vonz a papír és a ceruza, a vonalak világa. Noha mindig is egyértelmű volt számomra, hogy kortárs rajzművészettel fogok hivatásszerűen foglalkozni, minden rajzra csodálattal tekintek, hiszen a rajzokat a művészi önkifejezés legnyitottabb és egyik leggazdagabb formájának tartom.”
Tóth Bernadettnek, a Szépművészeti Múzeum németalföldi rajzokkal foglalkozó kurátorának Van Gogh csodálatos rajza az egyik kedvence:
„A németalföldi festők intim tollrajzai különös érdeklődést mutatnak a fák iránt. Hieronymus Bosch művészi ars poeticának tekinthető lapjának főszereplője egy odvas törzsű fa; Pieter Bruegel százéves öreg tölgyei, nem csak lenyűgöző erejű természettanulmányok, hanem magukban hordozzák a Teremtés dicsőítését is. Nagyszerű művészek munkáit sorolhatnánk még Jan Bruegheltől, Joos de Momperen, Jacques de Gheynen át egészen Rembrandtig.
Van Gogh rajzával kapcsolatban mindig megdöbbent annak monumentalitása – a lap egy közepes méretű táblakép méreteivel vetekszik –, és ezzel egyidejűen az az odaadóan részletező, megfigyelő ábrázolásmód, amely az említett nagy elődöket is jellemezte. A művész családjának kertjében a fák ágaikat egymásba fonva, közös aurában léteznek, minden bizonnyal gyökereik is összekapcsolódnak a föld mélyében, egymást éltetik. Az emberi karokként elementáris életerővel égbe kapaszkodó csupasz ágak téli álom helyett intenzív belső munkáról mesélnek. A rajzot a tavaszi rügyfakadás előtti feszült állapot energiája hatja át.”
Százados László Aba-Novák Vilmos New York című művéről írt izgalmas gondolatokat:
„Nézem ezt a nagyvonalú és elegáns New York-i városképet, nyugtázom az Aba-Nováktól megszokott, könnyeden és virtuóz módon uralt technikát és próbálom megfogalmazni, hogy mi az, ami kiemeli ezt az akvarellt az életműből? A tekintet tájékozódási pontokat keresve kutat: merre lehet Central Park és az épp nem látszó óceán? Hol lehetett a híres fotós, Martin Munkácsi műterme, amelynek ablaka erre a látványra nyílt? Az egymást elrendező foltrendszer és vonalstruktúra-váz ismerős, de mégis van valami szokatlan hangulat, ami meglep. Honnan ez az időtörés érzés? A 18-19. fordulóját, az utazók benyomásait rögzítő technikát is megidéző modern megapolisz-anziksz hangulat-elegy.
Mindegyik város bőre alatt ott rejtőzik elődeinek, de lehetséges verzióinak csontozata, szerkezete is. New York különösen gazdag városszerepekben: nem mindegy, hogy melyikre és miért fogékony az utazó. Miként találkozik tér és idő egy élethelyzetben, egy városélményben?
Itt Aba-Novák Itália-élményének szűrője lágyítja, melegíti és színezi át a felhőkarcoló rengeteg ridegségét. Földszínek; homokkő-sárga, tégla-barna, égetett cserép vörös: Mediterráneum, Itália. San Gimignano hatalmasra növesztett lakótornyai.
Eső ígéretét hordozó felhők szippantják maguk felé a felhőkarcolók tömbjeit. Felhőárnyék-vonulás zajlik a nagyvárosi építőkockák falfelületein. A nézőpont meghatároz: ez nem a városi felfedező útja a homlokzatok közé szorult utcakanyonokban, hanem a város csúcsainak szédítő madártávlata. Ahogy a tekintet végig siklik a gazdagságot és hatalmat hirdető, ég felé törő monumentális épületemlékműveken, az architektonikus elemek hierarchikus rendje belakott mesterséges természetté, urbánus tájjá szelídül. Michel Certeau írja: „Rómával ellentétben New York sohasem sajátította el annak a művészetét, hogy a múltjának valamennyi elemét továbbörökítve váljon egyre öregebbé…” – ezen az akvarellen mintha ez mégis megtörténne.”
Kárpáti Zoltán, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményének itáliai reneszánsz rajzokkal foglalkozó kurátora egy az MNG Jelenkori Gyűjteményében őrzött kortárs műről írt:
„Hencze Tamásról írtam az első kritikámat. Huszonnégy éves voltam akkor, festőművész, és még csak meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer majd művészettörténész leszek. Azóta sok minden megváltozott: a Szépművészeti Múzeumban dolgozom, elsősorban reneszánsszal foglalkozom, kortárs művészettel pedig csak ritkán találkozom. Huszonévesen azonban rajongtam az absztrakt művészetért, Henczének a vizuális nyelvet a minimumra szorító, redukcionista műveit pedig különösen izgalmasnak találtam. Mindig is érdekelt, hol húzódik az a vékony határ, amitől innen még éppen befogadható egy mű, amin túl viszont már szertefoszlik a kép. Tetszett az is, hogy Hencze ecset helyett egy ipari eszközt, festőhengert használt, és szerettem a vásznainak a szenvtelen munkamódszere mellett is festői hatásokban gazdag, érzékeny tónusátmeneteit; vagy ahogy két évtizede írtam: a művész festékbe fagyott gesztusait.”