Az útvonaltippet Horváth Melinda, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette 2021-ben.
Nem tudni, hogy pontosan mikor vált az emberi kultúra szerves részévé a tánc, de hogy már jóval a nagy civilizációk kialakulása előtt jelen volt az emberek életében, arról őskori ábrázolások sokasága tanúskodik.
Egyes állatok udvarlási időszakban lejtett „tánca” ösztönös; az embereknél a tudat fejlődésével a tánc kilépett az ösztönösség keretei közül és önálló művészetté alakult. Része lett az ünneplésnek, a rituáléknak és szakrális szertartásoknak. A tánc megjelenítésének első nyomai az őskori barlangfestményekről származnak, de a Biblia is számos alkalommal tesz említést a táncról, így adva történelmi bizonyítékot és művészeti ihletet az elkövetkező koroknak. Ezen a múzeumi sétán a tánc művészetét és kultúránkban betöltött szerepét dokumentáló alkotásokat mutatunk meg.
Egy talapzaton négy, kézzel formázott absztrakt figura nyúlik fel, karjaikat oldalra emelik. Hárman állnak az egyik oldalon, míg a negyedik velük szemben helyezkedik el. Az ábrázolás elnagyolt és statikus, talán csak a felemelt karok visznek némi lendületet a kompozícióba.
Ez a gyerekek gyurmaszobraira emlékeztető stílus csak Boiótiára jellemző. A szomszédos attikai ion népekhez képest a boiótok falusi emberek voltak, így a maradiság szinonimájává váltak, azonban művészeti stílusuk nem a maradiság, hanem az akkor kibontakozó egyéni iskola kifejezésmódja volt. Az általuk létrehozott műveken gyakran feltűntek a munkavégzés és a tánc zsánerábrázolásai. Ezen a szobron a figurák elrendezése leginkább a syrtos (gyűjtő-) nevű hagyományos néptáncra hasonlít, melyet körben vagy láncot alkotva jártak. A csoport vezetője a jobb oldalon állt, a tánc alatt többször kivált a sorból, hogy improvizáljon vagy új mozdulatokat mutasson társainak.
Az Antik Gyűjtemény egyik legnevezetesebb darabja az ún. Budapesti táncosnő a hellenisztikus kor művészetének szép emléke. A Nagy Sándor halálát követő időszakban a görög művészet modorossá vált, az elvesztett szabadság és az istenekbe vetett hit megrendülése miatt a műalkotások témái egyre profánabbá váltak. Bár társadalmi és politikai téren hanyatlás következett, a művészeteket a fényűzés jellemezte. Az élet legköznapibb eseményei is műalkotás témájává válhattak.
Ez a szobor egy, a ruháját oldalra húzó fiatal hölgyet ábrázol, ám ez az egyszerűnek tűnő mozdulat egy egészen bonyolult megoldású kompozícióból bontakozik ki. A lány elegáns tartását a felsőtest csavarodása miatt sokáig táncmozdulatnak vélték, azonban a tánc általános ókori ábrázolásának nem felel meg.
A fiatal lány a görög viselet jellegzetes alapdarabját, az ún. khitónt viseli, melyet két téglalap alakú lenszövetből varrtak és úgy fűzték meg a vállon, hogy az elegáns redőzetben omoljon le. A másik ruhadarab, amelynek rendezgetésével olyan elmélyülten foglalkozik, egy nehezebb anyagból készült köpeny, az ún. himationt.
A bronzból öntött szobor egy babérkoszorús, táncoló Lar istenséget ábrázol. A larok az ókori római vallás védőistenségei, családi tűzhelyek, mezők, határok és a termelés őrzői voltak. Védelmükre esküvőkön és minden fontos családi eseményen is szükség volt, ezért szobraik sokszor kerültek a családi asztalhoz. Voltak köztük, akik a földi és tengeri utakon, vagy a katonaság felett őrködtek, így az ókori Róma egyik legelterjedtebb isteneinek számítottak. Tiszteletük az egyszerűbb emberek között volt elterjedt, és bár a főbb istenségekhez képest csak korlátozott szereppel bírtak, mégis szerves részei voltak a mindennapi római hitvilágnak. Ábrázolásuk egységes, visszatérő elem a vidám táncos mozdulat: lábujjhegyen állnak az egyik lábukon egyensúlyozva, a jobb karjukkal egy ivókürtöt emelnek a magasba (ez itt sajnos hiányzik), míg a másik karjuk kínáló mozdulattal egy edényt nyújt a néző felé (az edény szintén hiányzik). A táncos, dinamikus mozdulatra az alak ruházatának libbenése is utal.
A víz az élet alapvető szükséglete, ezért a kutak minden társadalomban fontos találkozóhelyek voltak, amelyeket sokszor igényes kivitelű, díszes építményekkel és védművekkel láttak el. A középkori városokban, udvarokban kiemelt helyen álltak és sokszor ornamentális vagy profán témájú díszítést kaptak. Az itt látható kútkáva egymás kezét fogó táncosokat és zenészeket ábrázol. Viszontagságos történetéről árulkodik, hogy a szereplők arca szisztematikusan roncsolt.
A középkor elterjedt tánca volt a carolenak nevezett énekkel és zenével kísért kör- vagy lánctánc. Jacobus de Vitriaco püspök a carole táncról így fogalmazott: „egy olyan kör, amelynek közepén az Ördög áll, és azért fordul benne mindenki balra, mert mindannyian az örök halál felé tartanak.”
A középkor táncairól kevés információ maradt ránk, az első részletes táncleírás csak a 15. században jelent meg, az azt megelőző időkről csak a képzőművészeti alkotások szolgálnak forrásként.
A képen látható újszövetségi történet Márk és Máté evangéliumában olvasható, bár egyikük sem nevezi nevén az 5. századtól Salome-ként ismert hercegnőt. Heródiás lánya mostohaapja, II. Herodes Antipas születésnapján táncot lejtett a vacsoravendégeknek. A tánc annyira tetszett az ünnepeltnek, hogy felajánlotta a lánynak, bármit kérhet cserébe. Salome az anyjához futott tanácsért, aki Keresztelő Szent János fejét kérte. Heródiás nagyon haragudott a prófétára, mivel az ellenezte házasságtörő kapcsolatát. Bár a király vonakodott megölni az általa tisztelt prófétát, de hogy megőrizze tekintélyét tartotta a szavát.
A történet különböző pillanatait a művészettörténet során sokszor feldolgozták, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is számos példát találunk Salome ábrázolásaira, maga a tánc viszont nagyon ritkán szerepel ezeken a képeken. A Bibliában kétféle tánccal találkozunk: Salome tánca a negatív példa, amely a bűnhöz és a csábításhoz kapcsolódik, az ószövetségi Dávid király szent tánca viszont az Istent dicsőítő rituálé része.
Ez a dombormű-sorozat a portréival hírnevet szerzett német reneszánsz mester, ifj. Hans Holbein legjelentősebb grafikai művét, az ún. Haláltánc-sorozatot reprodukálja. Az itt kiállított réz domborművek az eredetileg 41 lapból álló grafikai sorozat egyes darabjai alapján készültek. A lapok a társadalom különböző rétegeihez tartozó, tipikus figurák halállal való találkozását mutatják be. A halál eltörli a határokat, mely az életben elválasztja az embereket. Ebben a helyzetben mindenki egyenlő, hisz az mindenki számára titok, hogy hová vezeti kiszemelt áldozatát a csontváz képében megjelenő halál.
Általános felfogás szerint az angyalok örömtáncot járnak a Mennyországban, de a Pokolban vezeklő lelkek is eksztatikusan táncolnak. A haláltánc a tánc alapvetően vidám jelenségét a morbiditással köti össze, amely groteszk, abszurd és humoros jeleneteket eredményez. Ez a humor a vég fenyegetésére adott vigaszként szolgált, ugyanakkor vezeklésre ösztönöz. A műfaj születése talán a 14-17. század tragikus pestisjárványaihoz köthető, mikor a halál fenyegetése szinte állandó volt. Az írástudatlan köznéphez sokszor eredményesebben juttatták el az üzenetet ezek az erős érzelmi hatást kiváltó, meghökkentő ábrázolások, mint a templomi szónoklatok.