Az útvonaltippet Kernács Rebeka, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette 2022-ben.
Ez az útvonaltipp minden hónap második péntekén nyomtatott formában is elérhető a múzeum információs pultjában.
A sárkány a kora középkor óta jelen van az európai kultúrában. A gyakran „féregként” is emlegetett lény az ősgonosz megtestesülése, és ebbéli minőségében Szent György és Mihály arkangyal ellensége. A tizennégy segítőszent közül Antiochiai Szent Margit attribútuma. Kinézete a középkor folyamán már nagyjából egységes volt, bár látni fogjuk, hogy szerepe szerint a részletek változhattak. Szent György legendájában vízi szörny, másutt az Évát megkísértő kígyóhoz hasonlít. A legkorábbi bestiáriumban, a Physiologusban is kígyószerű, kétlábú, szárnyas állatként ábrázolták. A sárkány küllemének további fontos forrásai az Apokalipszis szörnyei a Bibliában, illetve az antik görög mitológia különös lényei. Ma már nehéz lenne eldönteni, hogy többfejűségét a lernai hidrától vagy a babiloni parázna hátasállatától kölcsönözte… Alakjára az egyes címerállatok, például a griffmadár is hatással voltak.
A sárkány a mai napig fontos szerepet tölt be a popkultúrában, elég csak a Hobbitra vagy az útvonal címét adó sorozat forrására, George R. R. Martin regényeire gondolni.
A Gonoszt legyőző Mihály arkangyal a középkori vallásos művészet egyik leggyakrabban ábrázolt alakja. Az Apokalipszis szavaival: „És lőn az égben nagy viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; […] ama régi kígyó, aki neveztetik az ördögnek és a Sátánnak, vetteték a földre…” (Jel 12, 7-9) A sárkány tehát a Bibliában egyértelműen azonos a kígyóval, illetve az ördöggel.
Ezen a szobron Mihály hosszú tunikában és köpenyben látható – ez a középkorban az ószövetségi alakok általános öltözete, szemben a „modern” szentekkel, akiket többnyire az aktuális divat szerint öltöztetnek fel. Sárkánya a középkori bestiáriumok ábrázolásaihoz hasonló, hüllőszerű lény, két lábbal és bőrös szárnnyal.
Néhány lépésre innen, a XVI. teremben látható Szent Mihály azonban minden ízében eltér ettől a hagyománytól, divatos páncélzata miatt első ránézésre bárki Szent Györgynek nézhetné. A lába alatt heverő lény azonban nem sárkány, hanem egy emberszabású, pikkelyes majomfejű lény, azaz a Mihály által legyőzött ördög.
A szomszédos teremben található oltáron két sárkányt is megfigyelhetünk, Szent György és Antiochiai Szent Margit kísérőjeként.
Sárkányölő Szent György kultusza a keresztes háborúkkal egy időben terjedt el, alakját a lovagi kultúra tette igazán népszerűvé. Tisztelete máig élénken él a népi kultúrában, ahol Szent György-nap előestéje boszorkányszombat, azaz egy olyan este, amikor a gonosz könnyebben nyer teret, mielőtt a szent újra és újra győzedelmeskedik felette.
A tizennégy segítőszent közül Antiochiai Szent Margitot is sárkány kíséri; ő a késő középkorban vált igazán népszerűvé, mint a gyermekágyas anyák és bábák védőszentje. Ismertetőjegyét, a sárkányt leggyakrabban pórázon vezeti, de előfordul, hogy az ölében tartja. Az ábrázolások azt sugallják, hogy a szent életű lány a hit erejével még a sárkány által jelképezett elementáris gonoszt is képes megszelídíteni, hovatovább háziállattá lefokozni. Legendája azonban arról szól, hogy hitvallása során különböző kísértések érték, többek között egy sárkány is elnyelte, de az ima segítségével sikerült kiszabadulnia a hasából.
A megszelídítés, sőt pórázra kötés motívuma Szent György legendájában szerepel, de mivel a két szent nagyjából egy időben, ugyanazokon a területeken volt népszerű, nem meglepő, hogy a történeteik keresztezték egymást. A megszelídítés egy alapvetően nőies dolog, így jobban illik Margithoz, míg Szent Györgyhöz inkább a sárkány erőszakos elpusztításának férfias motívuma passzol, így mindkét szent megfelelhetett a nemi szerepének.
Az itt látható festmény érdekessége, hogy Szent György sárkánya döglött és nyakában ott van a törött lándzsa hegye. A legenda azonban világosan elmondja, hogy Szent György a lándzsával csak megsebesítette a sárkányt, megölni a kardjával ölte meg, azután, hogy pórázon a városba vezette. A festő valószínűleg nem a legendából indult ki, hanem Szent György már régóta létező és bevett lándzsás, harcos ikonográfiai típusát alakította egy oltárképhez illővé. A sárkány külleme is megérdemli a figyelmünket: mivel képzeletbeli állatról van szó, a festőknek különösen ötletesnek kellett lenniük, ha mégis modell után akarták megfesteni: ezen a képen a sárkány leginkább egy döglött, még tollatlan madárfiókához hasonlít.
Ezen a festményen már egy egészen fantasztikus sárkányt láthatunk. Az eddigiekkel ellentétben a teste nem pikkelyes, hanem szőrös, és a lábai is emlősre hasonlítanak, csak a nyaka és a farka kígyószerű, karmos lábait pedig a griffmadártól kölcsönözte. A jelenet egy vadregényes hegyoldalban játszódik, bár a háttérben látható a sárkány eredeti lakhelye, a tó is, aminek a partján György megküzdött vele.
A kép a legenda helyszínének és szereplőinek meseszerű ábrázolásával egy epikus történetet tár elénk. Az eddigi festményeken ez a történet mindig vallásos környezetben fordult elő, a barokk korban azonban egyre több profán, főleg antik mitológiai elemmel telítődik és elvilágiasodik.
Ez a látványos festmény ugyanazt a jelenetet ábrázolja, mint az előző kép. Úgy tűnik, hogy a sárkány nyakán átfúródó lándzsa, ami a reneszánszban még újdonságnak számított, eddigre teljesen általánossá vált. A háttérben a királylány a katolikus egyházat megszemélyesítő nőalakokra hasonlít: arany ruhája, koronája és a kezében tartott kereszt mind erre utal. Olyan, mintha Szent György az egész Anyaszentegyházat mentené meg a Gonoszt megszemélyesítő sárkánytól. Ne feledjük, a spanyol inkvizíció korszakában (és hazájában) járunk!
A sárkányábrázolások másik fontos forrása a lernai hidra mitológiai alakja. Herkules második munkájául kapta a hidra legyőzését. Ez a különösen ádáz, s ráadásul halhatatlan szörnyeteg szintén egy tóban élt, és a Szent György-legendában szereplő sárkányhoz hasonlóan mérgező volt a lehelete. Fontos különbség azonban, hogy sok feje volt, és ha az egyiket levágták, azonnal két másik nőtt a helyébe. Herkules az unokaöccse, Iolaosz segítségével oldotta meg a feladatot, aki a levágott fejek helyét egy fáklyával megperzselte, hogy azok ne nőhessenek vissza.
A hidrát az antik vázákon még hatalmas, többfejű kígyónak ábrázolták. A középkorban az antik témák háttérbe szorultak, de a reneszánsz időszakában ismét előkerültek, ekkor a hidra alakját szárnyakkal, majd négy lábbal egészítették ki. Az antik víziszörny így olvadt össze fokozatosan a középkori sárkány ábrázolásával.
A hősies mitológiai témák az abszolutizmus propagandafestészetében váltak igazán hasznossá. A XIV. Lajos megdicsőülését ábrázoló képen a festő igyekezett minél többféle szimbólumot egyesíteni: alul pokolbéli szörnyek szűkölnek, felettük mintha a fiatal király lenne a Gonosz felett győzedelmeskedő Mihály arkangyal. Ágaskodó lova lábai alatt a legyőzött lernai hidra hever, amely itt már valóságos hétfejű sárkány: fejei középkori sárkányfejek, teste emberszerű, kígyófarka és csontos denevérszárnyai vannak, szájaiból még a mérges kipárolgás is előtör. A lény tehát egyszerre a legyőzött sárkány, az ördög és a hidra: mert bár XIV. Lajos nem visel oroszlánbőrt, balra tőle megtaláljuk fáklyával és karddal hadakozó segítőjét, Iolaoszt, így sokfunkciós ellenségének párjaként ő is egyszerre testesíti meg Mihály arkangyalt, Szent Györgyöt és Herkulest.