Az útvonaltippet Koczkás Eszter, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette 2021-ben.
Ez az útvonal egy kicsit hosszabb sétára invitálja a vállalkozó kedvű látogatót, ennek oka a téma: a vörös szín sokrétűsége. A tematikus séta célja nem az összes ide kapcsolható műtárgy felsorakoztatása, hanem – helyet hagyva a saját felfedezéseknek – egy inspiráló válogatással megmutatni, hogy egy tárgy vagy egy festék színe, mennyi különböző információt tartalmazhat. Ezek közül az útvonal során nem csak szimbolikus jelentéseket, hanem bizonyos technikák és anyagok sajátosságait is megismerhetjük.
A gemma vésett díszítésű drágakövek vagy féldrágakövek összefoglaló neve, amelyek eredetileg használati tárgyak voltak. Maga a vésés domború (kámea) és homorú (intaglio) is lehet. Ez a darab, úgynevezett scarabeus-gemma, két vésett oldallal is rendelkezik: egy domborúval, ami az egész kőnek szkarabeusz formát ad, és egy lapos, Harpokratész gyermekistent ábrázoló, intaglio technikával vésett oldallal. Az alapanyagául szolgáló féldrágakő neve karneol, amit szembetűnő, az ásványhoz keveredett vas-oxidtól cseresznyepiros (más esetekben akár egészen halvány narancssárga) színe után kapott.
A néhány lépéssel arrébb látható korallvörös kerámiafajta neve terra sigillata (jelentése nagyjából: pecsételt föld), amit úgy készítettek, hogy szárítás után, de még égetés előtt az agyagedényt iszapba mártották. A valódi terra sigillata vázán nincs festés, maga az anyag vörös, amely végső árnyalatát, jellegzetes, fényes mázát az iszapolásnak és a speciális égetéstechnikának köszönhetően kapta. Fő előállítási helyük Arretium (mai Arezzo, Olaszország) és környéke volt, az utánzatok felismerhetőek a sárgásabb színű agyagról, amelyről könnyen lepattan a külső, az eredetiek színét imitáló, vörös máz.
Ha a vörös szín a témánk, akkor nem mehetünk el szó nélkül az ebben a teremben kiállított, olaj, bor vagy élelmiszer tárolására használt, vörös- és feketealakos agyagedények mellett sem. Utóbbiak esetében az alap barnás-vörös színe szintén az anyag sajátja. Az edényen a minta helyén meghagyták a mázat, ami az égetés után fekete, a máz nélküli rész, maga az agyag pedig barnás vörös színű lett. Az athéni vázák a 6. század közepétől az összes többi görög központ munkáit felülmúlták. A század második felétől egyre gyakoribb lett az emberalakos, mitológiai témájú díszítés. Az ezeken alkalmazott kiegészítő festések esetében szokás volt piros színt használni a különböző szőrzetekhez, például a szakállhoz. Ez az immár festékként használt vörös vezet fel minket az első emeleti festményekhez.
Girolamo di Benvenuto táblaképével már a festett színek világában járunk. Maga a vörös szín sokféle szimbolikus jelentést hordozhatott: utalhatott a fiatalságra, gazdagságra, szimbolizálhatta az életet, szenvedélyességet, de akár az erőszakot vagy a halált is. Ezen a festményen azonban másról van szó. A tekintetünket vonzó, piros szárnyú, test nélküli lények, amelyek Máriát kísérik kerubok, az angyalok rangsorában a szeráfok után a másodikok. A festészetben általában piros és kék színnel ábrázolták mindkettőt, előbbit gyakran két pár, utóbbit pedig három pár szárnnyal.
Az ajtó fölött Máriát és a gyermek Jézust látjuk bensőséges pózban, egymásra tekintve, arcuk összeér. Körbefogja őket Mária leomló haja és vörös ruhája. A ruha kizárólag vörös színe erősíti a képről sugárzó örömöt és szeretetet, valamint szimbóluma az anyaságnak, anyai szeretetnek, erőnek és magának az életnek. Korábban is gyakori volt Mária kék és piros ruhában való ábrázolása, a 16. században pedig V. Pius pápa előírásként rögzítette a piros ruha és kék palást kombinációját. Ezeknek a színeknek a használata Mária kitüntetett szerepét hangsúlyozta, ugyanis akárcsak a vörös, a lapis lazuli ásványból készített jellegzetes, mélykék festék is az aranyozáshoz hasonló, gyakran annál is drágább anyag volt, amit csak a legfontosabb részletekhez használtak.
Matteo di Giovanni különös festményén egy vörös alak, Szent Bertalan látható, Krisztus 12 apostolának egyike. A szín itt más értelmet kap és a szent vértanúhalálához kapcsolódik. Bertalant ugyanis élve megnyúzták, majd lefejezték. A kezében tartott kés ezért vált ismertetőjegyévé, ami gyakran kiegészül magával a lenyúzott bőrrel is. Itt ez utóbbi a hangsúlyosabb. Növelve a drámai hatást, Szent Bertalan vérző testét, valamint vállára vetett, sápadt bőrének belső felét is erőteljes vörös színnel ábrázolta a festő, a felismerhető kéz- és lábformán túl ezzel is jelezve, hogy nem egyszerű ruhadarabról van szó.
Teljesen megfordulva és a következő nagyobb terem felé nézve egy megnyerő, fiatal modellt ábrázoló, vörös hátterű portré vonzza magához a tekintetünket. Az Albrecht Dürer munkáira emlékeztető festmény körül rengeteg a kérdőjel. A kompozíció és képtípus alapján elhelyezhető a 16. század első felének német portréfestészetében, de nem tudni pontosan ki és mikor készítette, és azt sem, hogy kit ábrázol. Bár a hajháló érett férfiak öltözékéhez tartozott, a finoman megfestett arc, a távolba tekintő, meleg-barna szemek és az alig észrevehető félmosoly fiatalságot és erőt sugároz, amit az élénkvörös háttér tesz még hangsúlyosabbá.
Szent Jeromost nem csak a kezében tartott könyv alapján ismerhetjük fel, hanem a képen megjelenő oroszlán is azonosítja – a történet szerint Jeromos megszabadított egy oroszlánt az állat mancsába fúródott tövistől. Piros ruhája azonban nem bátorságának, hanem rangjának szimbóluma. Az ő idejében még nem voltak bíborosok, utólag mégis így ábrázolták, kiemelkedően fontos szerepe miatt. A vörös, széles karimájú kalap gyakran akkor is megjelenik a Szent Jeromost ábrázoló festményeken, ha nem is viseli a teljes bíborosi öltözéket.
Az út zárásaként tekintsük meg ezt a tálat, amely az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének darabja. A cseréptál a korábbiakhoz hasonlóan égetett agyagot jelent, ez esetben fehér fedőmázzal bevonva és rézlüszterrel festve. A többek közt valamely rézvegyületet is tartalmazó keverékkel megfestett részek egy második égetés után fémes fényű felületeket adtak. Az eljárás eredménye viszonylag bizonytalan volt, gyakran csak részletekben volt sikeres és a keletkezett felület sérülékenysége miatt az edények inkább díszként funkcionáltak.