Az élet születése és az idővel elkerülhetetlen halál a kezdetektől a mai napig foglalkoztatja az emberiséget. Az ókori egyiptomi kultúra egyik meghatározó elképzelése szerint a halál nem végső állapot, hanem a túlvilágra vezető út és egy újfajta élet egyik állomása. A mindennap felkelő és lenyugvó Nap, a növekvő, majd csökkenő Hold, a csillagok mozgása az égen, a Nílus évenkénti áradása, a növények sarjadása, majd elszáradása mind a kreatív teremtő erők révén rendszeresen megújuló élet bizonyítékául szolgáltak a számukra. Az emberi élet szakaszait is egyfajta körforgásként képzelték, amelynek természetes állomásai a születés, a felnőttkor, az időskor, a halál, majd az újjászületés.
Az ókori egyiptomiak hitték, hogy az istenek törvényei szerinti példamutató élet után, a test és a lélek megfelelő felkészítésével az élet a túlvilágon folytatódik, ahol a földi nehézségek megszűnnek. Az Ozirisz isten túlvilági birodalmába vezető út azonban nem volt egyszerű és veszélyektől mentes. Az elhunytak számára már a kezdetektől igyekeztek az utazást lehetőségek szerint megkönnyíteni. A sírokba helyezett tárgyak vagy mágikusan, vagy fizikailag is oltalmazták és segítették tulajdonosaikat útjuk során.
Az ókori egyiptomiak elképzelései szerint a nyugati horizonton alábukó napisten az éjszaka tizenkét óráját a túlvilágon átutazva tölti. Ilyenkor éltető fénye a holtak birodalmát világítja meg és tölti meg élettel, a hajnalban újjászülető napisten pedig minden egyes reggel újrateremti a világot. A napisten utazása során többször átalakul. Hajnalonta szkarabeusz (ganajtúró bogár) formájában születik újjá, délben sólyom alakot ölt, napnyugtakor pedig kosfejű emberként száll át éjszakai bárkájába, amellyel a túlvilági vizeken hajózik.
Az ókori egyiptomiak a szkarabeusz (Scarabeus sacer) születését a napistenéhez hasonlóan misztikusnak tartották. A hátsó lábával földgalacsint görgető rovar képe szolgált mintául a napkorongot a keleti égboltra lökő szkarabeusz alakú istenség ábrázolásaihoz. A hajnalban az égboltra emelkedő napistent gyakran ábrázolták kiterjesztett szárnyú szkarabeuszként. Az elhunytak nyakába gyakran helyeztek olyan nyakláncot, amelyen kiterjesztett szárnyú szkarabeusz függött. Hitük szerint a túlvilágon átutazó majd hajnalban felragyogó napistennel együtt a nyaklánc viselője is újjászülethetett a halálból.
A tárgy adatlapja és nagyítható fényképe megtekinthető itt.
Az egyik mitikus történet szerint Ozirisz isten uralkodása Egyiptom egyik legboldogabb korszaka volt, az országban jólét és rend honolt. Ez az aranykor azonban nem tartott sokáig. Széth isten, Ozirisz testvére féltékeny lett bátyja hatalmára, összeesküvést szőtt ellene és meggyilkolta. Testét feldarabolta, a darabokat elrejtette az istenek elől. Ozirisz hitvese, a varázserejű Ízisz és testvére, Nephthüsz istennő hosszú keresés után Ozirisz minden testrészét összegyűjtötte. Ízisz összeillesztette a darabokat, majd az immár teljes testet Anubisz isten bebalzsamozta és lepelbe burkolta. A balzsamozás során elvégzett mágikus rítusok segítségével Ozirisz újjászületett.
Ozirisz halála és újjászületése különleges ígéretet hordozott. Az isten számára elvégzett balzsamozási rítusoknak az elhunytak testén való megismétlésével az emberek számára is elérhetővé vált az istenként való újjászületés, az oziriszi állapot.
A Kr. e. 7–6. században készült bronzszobor állva, lepelbe burkolva, azaz múmiaként ábrázolja az istent. Két kezében királyi jelvényeket tart: egy pásztorbotot és egy légycsapót. Koronája és az arra illesztett ureusz-kígyó uralkodásának attribútumai. A korona két oldalára helyezett két kosszarv pedig az isten megújulásának jelképei. Az ábrázoláson tehát Ozirisz istent már a halálból való újjászületése után láthatjuk, a túlvilág királyaként.
A tárgy adatlapja és nagyítható fényképe megtalálható itt.
Miután a testet bebalzsamozták és vászonba burkolták, úgy, ahogyan egykor Ozirisz testét, elhelyezték az elhunyt számára készült koporsóban. A temetési menet a Nílus folyó keleti partjáról, az elhunyt lakhelyétől indult. A hajnali virrasztást követően a koporsót ökörpár vontatta szánon húzták a folyóig, amit az elhunyt rokonai, siratóasszonyok és a szertartást végző papok, zenészek és táncosok követtek. A koporsó mellett ekkor szállították a sírhoz a halott szerveit tartalmazó kanópuszedényeket, valamennyi sírtárgyat és berendezést is.
A koporsót közvetlenül követő két női rokon vagy papnő gyászéneke Ízisz és Nephthüsz istennőket személyesítette meg. Mivel az elhunyt hite szerint Ozirisz istenként született újjá a túlsó földeken, a két nő pontosan azt a pillanatot idézte fel siratásával, amikor a két istennő Ozirisz holtteste felett gyászolt.
A fából faragott szobor karcsú, szűk fehér vászonruhába öltözött fiatal nőt ábrázol, valószínűleg az egyik gyászoló istennőt, Íziszt vagy Nephthüszt. A szobrot feltehetően egy rituális hajóra, talán egy hajó formájú kápolna egyik végére illesztették. Amikor ugyanis a temetési menet elérte a folyót, hajóra kellett helyezni a koporsót, hogy a nyugati part temetőjében lévő sírhoz tudják szállítani az elhunytat és sírfelszerelését. A folyón átkelve a temetési menet gyalog vonult tovább a sír bejáratához.
Kattints, ha az istennő szobrát 3D-ben is szeretnéd megnézni!
Az egyiptomi elképzelések szerint az embert több alkotóelem alkotja, amelyek együttes megőrzése a túlvilági élethez elengedhetetlen volt. A szív és a test az ember fizikai összetevői közé tartoztak, amelyeket a test tartósításával igyekeztek megőrizni. A mumifikálás azonban nemcsak a test romlásának megakadályozását szolgálta, hanem rituális szerepe is volt, amelynek során a test átalakult a halott örökkévaló képmásává.
A koporsótöredéknek alulról a második megmaradt jelenetén a sakálfejű és embertestű Anubisz isten hajol az oroszlánfejjel és oroszlánlábakkal díszített balzsamozóágyon fekvő, már tartósított és bepólyált elhunyt fölé. Az egyiptomiak a fekete színt az újjászületéshez kapcsolták, így a túlvilági újjászületés első állomásakor jelen lévő istent is ezzel a színnel jelölték.
A mumifikálás folyamatáról legrészletesebben Hérodotosz görög történetíró számol be, aki Kr. e. 450 körül járt Egyiptomban. Leírása szerint háromféle technika létezett, ezek közül a legjobb és legköltségesebb kezelés az volt, amelyet Ozirisz testén is alkalmaztak. A testet először megmosták, eltávolították az agyat és a belső szerveket, a testüregeket kimosták. Ezután a testet nátronsó segítségével kiszárították. A testüregeket vászonnal és illatos fenyőfélékből származó gyantával töltötték ki, a testet pedig különböző olajokkal, gyantával és illatos kenőcsökkel kenték be. Ezt követően elrendezték a hajat, a testrészeket vászoncsíkokkal bepólyálták. A pólyák közé és a lepelre az elhunyt anyagi lehetőségeihez mérten számos, a testet védő és az újjászületését elősegítő amulettet és ékszert helyeztek. A testből kiemelt szerveket tartósítás után négy edénybe helyezték, amelyeket kanópuszedényeknek nevezünk. A koporsótöredéken a májat, a tüdőt, a gyomrot és a beleket tartalmazó edényeket Anubisz lábánál, a balzsamozóágy alatt jelenítették meg. A négy edény mindegyikét egy-egy isten oltalmazta, akiknek a képmásának megfelelően ember-, sakál-, majom- és sólyomfej formájára faragták az edényeket lezáró dugókat.
A tárgy adatlapja és nagyítható fényképe megtalálható itt.
A koporsótöredék alsó részén fennmaradt jelenetsávban egy bárkát láthatunk, amelynek kápolnájában a mumifikált halott fekszik. A hajó orrában egy evezős, a végében pedig egy kormányos alkotja a legénységet. A jelenet egy rituális hajóutat mutat be: vagy az átkelést, amelynek során a halottat a folyón a nyugati partra, a temetőbe szállítják, vagy a halottnak valamely szent városba, például Ozirisz isten szent városába, Abüdoszba tett utolsó zarándoklatát. A megjelenített hajótípus hasonló a napisten által is használt bárkák ábrázolásaihoz. Ez a tény már önmagában is arra utal, hogy a halott útját a temetkezési helyig szimbolikusan azonosították a napisten útjával, ilyen módon is garantálva számára az isteni lényként való újjászületést.
Nut, az egyiptomi istenvilág egyik legősibb tagja, akit az éggel azonosítottak. A mitikus történet szerint Atum, a teremtő isten unokája volt, aki Oziriszt, Széthet, Íziszt és Nephthüszt szülte. A napistent az istennő nyelte le napnyugtakor és az ő testéből született újjá hajnalonként.
Már a korai időktől a koporsófedelet Nuttal, míg az alsó felét Gebbel, a földdel azonosították. A koporsó a világegyetemet jelképezte, amelyben az Ozirisszel vagy Rével azonosított halott feküdt, aki a kozmikus rendnek megfelelően Nut testéből született újjá. A koporsófedelek belsejét gyakran Nut istennő alakja díszíti, de ábrázolása a koporsófedelek külső részén, a mellkas magaságában is gyakran megjelenik. Ilyenkor az istennő térdel és kiterjesztett szárnyát oltalmazóan a halott teste fölé borítja.
Nut istennő oltalmazó alakja nemcsak koporsókra, hanem a múmia testére közvetlenül ráhelyezett kartonázsból készített múmiadíszre is kerülhetett. A kartonázs többrétegű ragasztott vászon vagy papirusz, amelyet gipszréteg borít. Az itt látható tárgy is egy ilyen, a legfontosabb újjászületést elősegítő szimbólumokat tartalmazó múmiadíszkészlet egyik darabja volt. Az istennő karját és lábfejét ezen a darabon – szokatlan módon – zöld színűre festették.
Az egyiptomi múmiákra helyezett maszkoknak két alapvető funkciója volt. Egyrészt visszaadták a halottnak a látás, a hallás, a szaglás és az ízlelés képességét, másrészt védelmezték az arcot a túlvilági ártó erőktől. Ezek a maszkok nem az elhunyt képmását, hanem már a túlsó földeken újjászületett halott arcvonásait tükrözik.
Mivel az egyiptomi elképzelések szerint az üdvözült holtak Ozirisz birodalmában istenként születtek újjá, isteni külsőt is nyertek. Csontjuk ezüstté, hajuk lápisz lazulivá, húsuk arannyá változott. Ezt az elképzelést követi a maszk színezése is: az arcot keretező paróka mélykék színe és az arc aranyozása. Az itt látható múmiamaszk egy, a Kr. e. 1 században elhunyt gyermek múmiájára került.
Az ókori egyiptomiak elképzelései szerint a halál után a test és a lélek egysége felbomlik, a test enyészetnek indul, a lélek pedig elhagyja a testet. A mi fogalmaink szerinti lélekhez legközelebb álló egyiptomi lélekforma, az úgynevezett ba, az ábrázolásokon emberfejű madárként jelenik meg. A madár forma azt jelképezi, hogy a lélek a test halála után képes szabadon mozogni. Nappal visszatérhet az élők világába, vagy a sír melletti fa árnyékos lombjában pihenhet, éjszakára azonban vissza kell hogy térjen a sírba. Az egyiptomiak elképzelései szerint a test a túlvilágon a ka és a ba lélekformákkal egyesült, így biztosítva az elhunyt életét az örökkévalóságban. Az egyiptomi ember legfontosabb nem fizikai összetevője a ka lélekforma volt, amely a születés pillanatában jött létre, és gyakran az egyén pontos másolataként ábrázolták. Meghatározható fizikai alakja nem volt, és szüksége volt a testre, amelyben a halál után is lakhatott.
A Kr. e. 6–2. század között készült fából készült szobrot eredetileg egy másik tárgyra illeszthették rá. Talán egy sírba készült szekrényre, feliratos táblára vagy akár koporsóra.